Címlap > Aktuális
2010. április 29.

 Csak árok volt, nem szakadék

A küldd el a történeted felhívásra jó pár nagyon érdekes levél érkezett. Izgalmas és megható történetek. Lássuk az elsőt!

Amikor elolvastam, arra gondoltam, hogy az internet személyiség nélküli világában mennyire személyes dolgok születhetnek. A pár betűs nicknév mögé bújva milyen emberi sorsok, erők, tragédiák és komédiák húzódnak meg. Mint ahogy ez a történet is.

„Olvastam, hogy leírhatom a történetemet. Én szívesen megosztanám másokkal. Nem csak azért, mert rajtam is könnyít, hogy ha kiadom magamból, hanem, hogy mások is tanulhassanak az esetemből.

Egyetem után dolgozni kezdtem, férjhez mentem, nagyon boldogok voltunk. Sokat utaztunk, szerelmeskedtünk és buliztunk. Miénk volt a világ. Aztán egyszer már éreztük, hogy ideje lenne, ha bővülne a család. Álmodoztunk, neveket nézegettük és vártuk a csodát. De nem jött. Kivizsgálások, minden rendben. Türelmetlenek kezdtünk lenni, bejelentkeztünk egy központba.

A lombikosokról sokat olvasunk, tudjuk, hogy nehéz nekik, de igazából kevesen tudják, hogy min is mennek át. Minden egyes eredményért szorítani kell, van, amikor naponta mennek hüvelyi ultrahangra, szinte mindig órákat kell várni. Nagyon sok leállított stimuláció is van, amikor iszonyú anyagi terhek mellett nem történik meg a beültetés, mert vagy nem alkalmas rá a test vagy épp valami operálandó daganatot alkottak a hormonok. A magunknak titokba szúrt injekciók, 2-3 hét alatt akár 70 db is. Bármit elviselnek ezek a nők az áhított baba érdekében.
Annyi reményt, annyi kívánságot még sosem láttam sehol, mint a Központban. Mi is jártunk, reméltünk, néztünk minden eredményt, hittünk, de a több év és a több sikertelen próbálkozás nem hozta meg a gyümölcsét. Most utólag már látom, hogy hol volt a hiba, mit kellett volna másként. De mindig utólag okos csak az embert.

Egy ilyen sikertelen (4.) lombik után teljesen magamba omolva jöttünk ki az Intézetből. Senkinek sem kívánom, ahogy a doktor a legnagyobb álmára azt mondja: sajnos most sem sikerült. Hiába volt minden rendben, hiába a több százezer forint (így a negyediknél már milliós tétel), a sok injekció, fájdalom, fekvés, étrendváltás… Ez most megint nem sikerült. Teljes csendben mentünk haza. Vége volt ennek a körnek is, nem volt mit mondanunk a másik számára. Vagy csak nekem nem. Neki igen.
Este leültetett és elmesélt egy történetet. Hogy a munkahelyen megismerkedett egy lánnyal. Kedves, aranyos, de még nagyon fiatal. Két hete, a mi beültetésünkkor tudta meg, hogy terhes lett. Úgy döntött, hogy ha ez a lombik sikerül, akkor velünk marad. Ha nem, akkor égi jel, hogy a lányt kell támogatnia.
Amikor a bokszmérkőzésen a gyengébb fél a padlón fekszik, számol a bíró, a játékos nagy nehezen mégis feláll, legalábbis próbál egyenesben maradni. A játék folytatódhat és akkor elég egy icipici ütés is, hogy már a padlóról hallja a újra számolást. Gondolhatjátok, mozdulni sem bírtam.
Ezermillió gondolatom volt, sok-sok keserűség. Arra nem volt erőm, hogy dühös legyek. Még sírni sem. Hogy nem csak megismerkedett egy lánnyal, hanem olyan dolgokat csináltak, amiket elképzelni sem szeretnék. Hogy elárult, hogy magamra hagyott. Hogy ezek az én álmaim voltak! Az a lány nem is akarta a babát! Hogy milyen értéktelen vagyok, ha sikerül a baba, most velem lenne mindkettő. És még ezer másik…
Én csak kitoltam a bőröndjét, ő összepakolt és elment. Egyedül maradtam otthon. Az altató és alvás volt az egyetlen ötletem az estére. Nagyon kemény napok következtek. De bírtam, mert megtanultam a lombik alatt, hogy csinálni kell tovább, hogy nincs összeomlás. Menni kell.
Hosszú út volt, sokáig tartott. A válás után nem tartottuk a kapcsolatot. Ő még lelkiismeret furdalásból gyakran keresett, érdeklődött, segítséget ajánlott, de én sosem válaszoltam. Hogy is bízhattam volna egy ilyen tett után. Nem haragszom rá, de azt hiszem sosem bocsájtottam meg neki, hogy nem szólt hamarabb, hogy gond van, hogy pont aznap kaptam a legnagyobb ütést.

2 év múlva felfigyeltem egy kedves szomszédomra. 3 lányát nevelte egyedül, a felesége meghalt. Ez is érdekes történet, de azt majd máskor. Mindig szomorú mosollyal figyeltem a három kislányt, míg lassan egyre jobban megszerettük egymást. A kislányokkal. Sütöttem nekik süteményt, ők rajzoltak nekem virágokat. Szép lassan adták vissza az életbe vetett hitemet. Ahogy a férfi is.
Ma már a felesége vagyok, nagyon szép családunk van, gyönyörűen élünk. A közös baba nem akar összejönni, de talán nekem ez a mostani sors adatott meg. Soha ilyen boldog nem voltam! Ez lesz az első anyák napja az életünkben. A lányok nagyon készülnek, és én is, hiszen mindig erre vágytam.

A férjemről tegnap hallottam. A kislánya nagyon beteg koraszülött volt, a barátnője fiatal kismama lévén egyáltalán nem kímélte magát, felelőtlenül élt. Mára már lassan behozta a társait, de a sok probléma felemésztette a kapcsolatukat. Épp azon vannak, hogy külön költözzenek és a kicsi valószínűleg a volt páromnál marad, mert az anyuka nem szeretné vállalni a gondozását.
Nagyon furcsa a sor, hogy miket hoz elénk. Biztos van valami értelme, csak most még nem tudjuk. Ahogy én sem értettem, hogy bár jó embernek éreztem magam, és csak egy álmom volt, akkor több év szenvedés után miért kellett ott ülnöm azon az estén teljesen széttiport hittel, álommal, jövővel. Miért kellett ekkora pofonokat kapnom. Akkor nem értettem. De a mostani csodás életemért akár négyszer is végigcsinálnám.

Minden embernek üzenem, akiknek az élete most épp romokban hever, hogy van kiút. Fel kell állni és csinálni kell tovább. Ugord át, csak árok az, nem szakadék.”

H.Anita

Hozzászólások (3)

Kriszta 2010-04-29 15:50:36
Jaj, nagyon szomorú történet, de azt gondolom, hogy mindannyiuk erőt meríthet belőle. Nagyon tetszik, hogy nem erővel és küzdéssel mentél neki a dolgoknak, hanem meghajtottad a fejed a sors előtt. Amikor elváltam, mindenki azt magyarázta, hogy most sokkal erősebben kell viselkednem, hogy én legyek a férfi is a családban... De nem bírtam. Annyira örülök, hogy végül minden jól alakult. Őszintén: Boldog anyák napját kívánok neked!
DneAncsa 2010-04-29 15:53:43
Ez is egy jó példa arra, hogy végül mindenki megkapja a méltó bünetését. Nem is értem, hogy hogy nem haragszol rá! Az ilyesmit nem lehet feldolgozni... vagy mégis, pont a te példád mutatja.
kistigris 2010-07-17 12:05:33
Egy kémiatanáromtól hallottam először, és nagyon nagy igazságnak tartom: "Egy nő két dologért képes bármit megtenni az életben - azért, hogy legyen gyereke és azért, hogy ne legyen."

 

Ha hozzá szeretnél szólni, kérlek először regisztrálj, így a felhasználó neveddel fog megjelenni a véleményed.

További cikkek ebben a témában: